Warning! Túlontúl érzelgős hangulat!

Hangyányi szabadidőben egy év után újra megnéztem Az utolsó dal című filmet (Miéért? Miért kell egy alapvetően drámai, érzelmes filmet májliszájrusszal meg egy életnagyságú Kenbabával forgatni?). Ennek a filmnek már tavaly is végigbőgtem a felét, bár az nálam önmagában nem újdonság. Akkor ráadásul épp valami érzelmi válságomat éltem, szóval akkoriban annyi ragadt meg, hogy basszus, miért mutatják be nekem filmen a tökéletes szerelmet, ha közben rohadtul nem létezik?
Oké, a film ennél mélyebb, a szerelmi szál csak egy szelete, és még csak nem is nevezhető tökéletesnek. De mégis. Akkor nekem ez számított annak. Májli és Ken kapcsolata valami iszonyatosan csöpögött végig, és annyira át akartam élni, hogy jajnekem.
Most, egy évvel később végignézve megintcsak végigbőgtem, de az egyéb drámai dolgok miatt. A szerelem része teljesen háttérbe szorult. Miért? Azt hiszem, azért, mert megnyugodtam. Megtaláltam, ami után egy éve még sírva sóvárogtam. (Lehetnék ennél is nyálasabb?)
De most komolyan. Még mindig nem áltatom magam azzal, hogy örök szerelem, és a "mindig-szeretni-foglak"-ot sem veszem túl komolyan. Viszont úgy gondolom, ha valami kilenc (lassan tíz) hónapja majdnem tökéletesen működik, abba már érdemes volt belevágni. És ezt érzem. Ha vége is lesz egyszer... már azzal a tudattal lépek tovább, hogy igenis, a tökéletes szerelem nem filmes klisé, mégha a dolgok az életben el is romolhatnak.
Amíg pedig nem romlik el semmi, addig maximálisan kiélvezek minden pillanatot. Hátha sok időm lesz rá... 

Evezzünk kicsit racionálisabb vizekre:

Rohadtul unom ezt az érettségis hajcihőt. Komolyan. A hétvégén megtanultam egy fél törikönyvet. Én, aki életében nem ült le tanulni soha. Az eddigi tizenegy évben összesen nem tanultam annyit, mint január óta, és.. és... jaj. Csak jól esik panaszkodni. 

És még hátra van a vasárnapból egy matek házidolgozat, 4-5 oldalnyi biosz, meg 1 órányi angol listening. Ma sem alszom.

Emellett egyre többször veszem észre magamon, hogy milyen elviselhetetlen vagyok. Csodálom Őt. Őszintén.
A péntek délutánt pl. végigbőgtem, amiért nem tudtunk találkozni a rossz idő miatt. Apuék azt hitték, szakítottunk, azért akadtam ki. Borzasztó, meg undorító, meg fujj. Én nem bírom elviselni magam néha. Ő meg szó nélkül tűr és vigasztal. Hihetetlen.

És tudnék még írkálni egy darabig, de lassan muszáj nekiállnom újra a sulis dolgoknak. De már csak hat hét. Hat hét, és viszonylagos szabadság. Óigen!

Végül pedig köszönöm annak a pártucatnyi embernek, aki minden nap lelkesen benéz ide. Igazán nagyon sokat jelent. Igyekszem olyan sűrűn jelentkezni, amennyire tudok.

~Elena is out.~