Ma reggel telefoncsörgésre ébredtem. Ő hívott, hogy ugyan úgy volt, hogy a mai közös ebéd után felmegyünk hozzá sorozatot nézni, olyan gyönyörű az idő, hogy inkább sétálna velem a városban. Ezer éve nem bolyongtunk céltalanul a városban, szóval örömmel fogadtam az ötletet. Remek napnak ígérkezett.
Kinéztem az ablakon és valóban, hétágra sütött a nap, azonnal kikívánkoztam a szabadba. Előtte azonban várt még rám a napi olaszozás, fogtam hát a karácsonyfás bögrémet, készítettem egy kis instant levest, és nekiültem. Szerintem a fele sem maradt meg, de ez most lényegtelen.
Felöltöztem, majd elindultam a buszmegállóba. Nagyon jólesett a meleg, alig vártam, hogy beérjek Szegedre. Még helyem is volt a buszon, egy lány ült mellettem, aki pont úgy dobolt az ujjával a zenére, ahogy én.
A Mars térről ráérősen sétáltam a Széchenyi tér felé, mert Ő még nem végzett az egyetemen. A Kárász utcán egy tetkós srác belevigyorgott a képembe és kaptam tőle szórólapot. Mikor találkoztam Vele, a kezébe nyomtam, mondván, ideje lenne beletetoválnia a nevemet a bőrébe. Nevetett.
Onnantól együtt baktattunk tovább. Az órájáról mesélt, én pedig a délelőtti kudarcomról az olasszal. Megérkeztünk a pizzériába, és szégyenlősen közöltem a pultos lánnyal, hogy pár napja nyertem két pizzát, azért vagyok most itt. Mosolygott, elővett egy listát, ott megkereste a nevem, én aláírtam, és már választhattunk is magunknak grátisz-ebédet. Én kicsi négyévszakot, Ő normál bolognait rendelt. Leültünk két bőrfotelba, és kézenfogva beszélgettünk. Közben újra és újra körbekémleltem, nem jártam még ott ezelőtt. Hangulatos hely volt, nagyon jól éreztem magam. Egy órával később tele pocakkal indultunk tovább. Kértem Tőle, had menjünk ki a Tisza-partra. Hosszasan kellett gondolkodnom, melyik útvonalon haladjunk, mindegyiket másért szeretem. Végül a villamos útvonalán haladtunk többemeletes régi épületek árnyékában. Az Oroszlán utcán továbbhaladva bandukoltunk a Tömörkény felé. Hiányzott. Hiányzik. 
A suli előtt ismerősökkel találkoztunk, beszéltünk Balatonról, tévékettőről és cigarettáról, majd továbbáltunk. Az iskola körül végzősök futottak háztömböt, a tanárnő kellemes tavaszt kívánt nekünk. A Tisza-parton meg-megálltunk csodálni a vizet. Majd visszakanyarodtunk a Széchenyi tér felé. Leültünk a padra, arra a padra, ami a mi padunk, ami már több, mint másfél éve csak a miénk. Ültem az ölében és nevettünk. Néztük a járókelőket, rengetegen voltak, néhányan még nagykabátban mászkáltak, kinevettük őket.

A liliomfákat csodáltuk, ahol megannyi ember fotózkodott. Volt ott egy ember nagy kamerával, valószínűleg a helyi tévétől. Nevettünk, mert sokan benne akartak lenni a felvételben.
Én is akartam liliomfás képet, s Ő készséggel vállalta a fotós szerepét. De nem volt jó, a szemembe sütött a nap, így elhatároztuk, hogy egy fagyi után újra megpróbáljuk. A cukrászda tele volt emberrel. Én erdei gyümölcsöt ettem, Ő citromot. Pici volt a gombócom és a végén megmarad egy fél üres tölcsérem. De nem ette meg, hiába tukmáltam, így a kukába került. Visszamentünk a fához, ahol kissé eloszlott a tömeg, bizonyára, amiért eltűnt a kamera. Sikerült pár szép fotó, boldog voltam, ugráltam, nevettem. Felajánlottam, hogy én is csinálok róla képet, de duzzogott, nem akart rózsaszín fával fotózkodni. Kinevettem, és inkább kértem tőle mégegy fotót. Beálltam a fa alá, és akkor megláttam az én fotósom mögött a nagy kamerát. Zavarba jöttem, nevettem, mondtam, hogy elég fénykép készült, mehetünk a buszhoz. De a tévés ember megszólított. 'Csak egy percre...' mondta. Ráadásul nem is helyi tévétől. Leszögezte, hogy nem a liliomfáról akar kérdezni. Játszva elszontyolodtam. Megkérdezte, milyen világnap van ma. Ideges lettem, nem tudtam. Azt mondtam, víz, de tudtam, hogy az csak két nap múlva lesz. 'A boldogságé', mondta a tévés ember. Nagyon kellett nevetnem, de nem lehetett, mert vett a kamera, és én csúnya vagyok, ha nevetek. Kérdezett pár csacskaságot, mit jelent a boldogság számunkra és hasonlók. Nem tudtam neki elmondani, hogy az, amit ma átéltem. Családról, szerettekről, közös ülős estékről beszéltem, pedig csak annyit akartam válaszolni, hogy: ez. Ez a boldogság. Mert boldog nap volt, igazán. Nem történt semmi, de semmi különös, csupa apró dolog, mégis úgy érzem, holnap újra akarom az egészet.
Boldog, boldog nap volt.