2012.08.02. 00:08, Elena
Utálom, hogy ha bármilyen keresőbe beírom, hogy "England", rámtámad ötvenmillió vándireksön-ös, filteres kép, és szépen lassan megfulladok a nyáltengerben, ami árad belőlük.
Pedig tele vagyok ihlettel. Most úgy igazán. Csak azért is alkotok valamit! Amint valahogy megszabadulok a nyálbandától, és találok pár szép, inspiráló képet...
Egyébként, félreértés ne essék, nem vagyok ellene semmiféle fiúbanda-imádatnak... Még nekem is le van töltve a lemezük, bár csak kíváncsiságból, hogy mégis miért epekednek annyian. És, meg kell mondjam, háttérzajnak tökéletes. Csak nem kell túlzásba vinni... mert attól írtózom.
A nyelvvizsgámra való felkészülés annyiból áll, hogy igyekszem mindig valami fontosabbat találni, mint a tesztek, és a nyelvkönyvek. Igazán egyszerű feladat. Tegnap például együltő helyemben végigolvastam Agatha Christie Tíz kicsi négerét. Közben egyszer majdnem szívinfarktust kaptam, mikor a legnagyobb izgalmak közepén kaptam egy kései SMS-t Tőle. Meg is kapta érte a magáét.
Furcsa, eddig fel sem tűnt, hogy tulajdonképpen én mindentől írtózatosan félek. Az éjjeli vihartól, a sötétségtől, a magasságtól, a mélységtől, a tömegtől, a magánytól... Persze nem a Monk-nyomozó féle beteges módon.... de rájöttem, hogy az élet sokkal egyszerűbb, ha a nehézségek közepette van kibe belekapaszkodni. Szó szerint. Jó tudom, ez baromi sablonos, meg nyálas, de komolyan van benne valami.
A vicc, hogy nem is ide akartam kilyukadni... nevermind.
A furcsa, újonan kialakult paranoiámat csak tetézte egy tegnap esti telefonhívás. Feszültségkeltő körülmény, hogy előtte olvastam végig A. C. krimijét, plusz a család nagykorú tagjai épp egy étteremben nosztalgiáztak a szomszéd városban. Mikor az ismeretlen telefonáló a nevemen szólított, majd mikor rákérdeztem, kivel beszélek, a válasz annyi volt "Azt neked nem kell tudnod..." - azt hiszem el lehet képzelni azt a hidegrázást, ami átfutott rajtam.
Aztán persze kiderült, hogy ez egy félresikerült fenyegetés lett volna a sráctól, akiért pár hónapja még majd megőrültem. Ironikus, nem? De főként ijesztő. Brr.
Kezd a szívemhez nőni a plüsspingvin. Ami kellemetlen, mivel már csak egy hétig szeretgethetem, aztán gazdát cserél. Remélem tetszeni fog Neki is. Bár, belegondolva, talán túl gyerekes.... huszadik szülinapra plüsspingvint? De akkor is... Mikor pár hete együtt néztük a Mr. Popper pingvinjeit (baromira édes film, tessék megnézni!), Ő volt az, aki kijelentette, hogy neki kell egy pingvin. Hát így került hozzám a kis jószág. Igazán remélem, hogy nem gondolja túl gyerekesnek. Végülis, egy gyerektől kapja... még fél évig lehetek gyerekes, nem?
Hümm. Akartam még valamit? Biztos, de késő van, és írni akarok. Óigen, végre. Holnap jelentem, mit hoztam össze.
~Ellie's out.~