Nálam egyenlőre a 2015 ismétlődik szinte napra pontosan. A szülinapomon tavaly moziban voltunk, de annyira paráztam a vizsgák miatt, hogy teljesen elrontottam az egészet. Idén direkt moderáltam magam, hogy ne essek szét januárra. Nagy felhajtásra vágytam, de nem volt semmi. Csak pár családi puszi, ölelés, csoki. Tavaly pont jó lett volna. Idén mozit akartam.

Aztán, tavaly a hét első keddjén vizsgáztam. Idén szintén. Paráztam. Parázok. Akkor csak másfél napot szántam rá. Most annyit se. 
Meg persze, ma ment el tőlünk Ő, és ugyanolyan megmagyarázhatatlanul fáj ez, mint tavaly ilyenkor, pont ezen a napon. Miért van az, hogy pár órája még itt volt, de most jobban hiányzik, mint mikor egy hete nem láttam?

Normális a megmagyarázhatatlan gombóc a torkomban? Mármint, oké, hiányzik is, meg vizsgák is vannak, de egyik sem olyan katasztrofális, hogy gyomorszorító érzésem legyen reggel óta. Vagy ez így normális? Régebben rendszeres volt, de gondoltam 21 évesen az ember lánya kinő belőle. 

Basszus, 21 vagyok. 

Gusztustalan.

Na jó, próbálkozom valami mással. Az elseje például pazar volt. Náluk voltunk, délelőtt az újévi koncertre szundikáltam, közben mindenféle Ed Sheeran klipbe illőt álmodtam. Aztán felköszöntött a családja. Nagyon kedvesek voltak, még tortám is volt, igaz anyukájával közösen sütöttük előtte nap, de úgy tettem, mintha nem tudtam volna, hogy az az enyém lesz. Sötétedés után pedig elkezdett esni a hó. Kitaláltuk, hogy kürtöskalácsot kéne sütni, három órán át őriztük a tüzet a szakadó hóban, kalácssütővel a kezünkben. 

Ó, és még korábban, volt az a közös karácsony Vele. Barackos csirkét sütöttünk, Somersby-t ittunk, Polar Express-t néztünk. Mint két tini, akik felnőttnek képzelik magukat. 
Kaptam egy hatalmas, szőrös, puha pulóvert, pingvinnel az elején. Mert mindig fázom. 
Varázslatos volt.

Hiányzik a december.