Üdv az oldalon! Egy személyes témájú blogra bukkantál épp. 20 éves lány (nő?) vagyok, pszichológus hallgató, szerelmes, sütögetős, kézimunkázós, olvasgatós, éneklős, sírós, nevetős... Semmi extra. Ha érdekel bővebben (eddig tényleg elég uncsi), akkor olvasgass, nézelődj, kérdezz, kommentelj, vagy csak nézegesd a képeket. Azok a kedvenceim. Kellemes böngészést!
Szombat éjszaka volt 'pár" szabad órám (erről még mesélek), szóval ráértem böngészni a perfectbucketlist.tumblr.com-ot. Ugyan csak egy kis töredékét láttam a rengeteg képnek, azért kiválogattam pár rám jellemzőt. Tudom, nagyja baromira elcsépelt, de ez akkor is mind olyan dolog, amit mindenképp szeretnék....
(katt a 'Bővebben' gombra odalent, ha a többi is érdekel!)
Úgy látom egyre népszerűbb ez a képecske, kedves ötlet, tetszik!
Ide is eljutott a díj, naaagy köszönet érte dórának és Lunes-nak!
Néhány szabály csak: 1. Megköszönni, belinkelni a díjat adót/adókat. 2. Írni hét dolgot magadról, bármit. 3. Továbbadni a díjat 15 másik bloggernek.
Nos, első megvolt, jöjjön a második: 1. borzalmasan ideges leszek, ha valaki zenének nevezi a mosógépfrekvenciás-dallamtalan gépkreálmányokat. 2. gyurma-személyiség vagyok. Vagyis, mindenkivel olyan stílusban beszélek, és olyannak mutatom magam, amilyennek látni szeretne. Végletekig. Mindig. 3. betegesen tudok rajongani egyes dolgokért. 4. 2011 szeptembere óta 30 kilót adtam le. Eddig:) 5. jobban ki tudom magam fejezni írásban, mint szóban. Kevés ember van, akivel jobban szeretek telefonon csevegni, mint interneten... 6. nagyon szeretnék jól zongorázni, de sosincs hozzá elegendő időm / türelmem. 7. túl sokat gondolkodtam a 7. ponton, ezért kellemetlenül érzem magam...
Harmadik pont:
hm, bevallom szégyenkezve, hogy nem igazán szoktam más blogokat olvasgatni. Időm híján is, plusz nem túl sok blog van, ami megfog... és mivel úgy érzem, a díjat olyan blogok érdemlik, amiket látogatok is, ezért csak pár díjazottam van:
Mindig várom a megfelelő hangulatot, mikor épp teljesen képben vagyok magammal, és nyugodtan le tudok ide ülni, mesélni. Nem, ez most sem megfelelő hangulat, de már igazán írhatnékom volt, szóval...
A legtöbb korombeli lánnyal együtt, néha a legnagyobb problémám, hogy egyedül vagyok. Irigykedve bámulom a gerlepárokat az utcán, a rakparton sétálókat, kézenfogva nevetgélőket... ilyenkor úgy érzem, a világon semmi bajom nem lenne többé, ha ez végre nekem is elérhető lenne...
Aztán villámcsapásként belép valaki az életembe, jönnek az éjszakákig tartó beszélgetések, a bókok, a találkozások. Nem merek még bízni, nem élem bele magam, csak a pillanatot élvezem, nem gondolok többre. Aztán mégis... eljut az agyamig, hogy ebből még lehet is valami...
És egyszercsak azt veszem észre, hogy elkéstem. Hogy egyik napról a másikra eltűnt a lelkesedés, a beszélgetések érdektelenek, nincs több bók, nincs több találkozás...
Először nem is tudom mire vélni, majd kétségbe esem, hogy elszalasztottam a lehetőséget, majd hálát adok, hogy nem ugrottam fejest... most pedig... csak nevetek, és undorodom. Nagy kaland volt, mondhatom.
(nem, ennyire nem elkeserítő a helyzet, de ez attól még imádnivaló szám! :D)
Mellesleg, a tavasz meghozta a kellő hatást, az ismerőseim nagy része szerelmi ügyekben mozgolódik, és valahogy mind engem találnak meg az aktuális bajaikkal, kétségeikkel.. ami teljesen hízelgő egyfelől, és alapvetően szeretek segíteni ilyen helyzetekben... csak most, hogy én is belekeveredtem ilyesmibe, azt kellett látnom, hogy vajmi kevés az, amit egyes emberektől visszakapok... persze alapvetően sem ezért hallgatok meg bárkit is, hogy majd, ha úgy adódik, viszonozza, csak... nem véletlen, hogy itt tombolom ki magam, ha valami nincs rendben...
Zene téren, úgy érzem, újra szárnyra kéltem, viszonylag. Az utóbbi egy évben alig énekeltem, csak, ha épp fellépés adódott, vagy valami kötelesség. Egy hónapja viszont újra elkezdtem, csak úgy, a magam szórakoztatására énekelni, sőt, a minimális zongoratudásommal próbálgatom kísérni magam. Jó, ez mondjuk elég bénán megy, de majd csak belejövök... úgy érzem ezzel kapcsolatban magam, mint egy rügyező boróka bokor. Túl elvont? Nem baj, szeretem a borókát.^^
A kottafejekkel pedig egy templomi esküvőn fogunk 'Oh happy day!'-t énekelni, úgyhogy... forog a szekér, mééégmindig.
Vasárnap, anyák napja alkalmából körbejártuk a nagyszülőket, és, ha már úgyis mozgósítva lett a család, apu javaslatára elmentünk vá-sá-rol-ni! Nem igazán értettem ugyan, hogy honnan jött ez az isteni ötlet, de egy percig sem álltam ellent. Beszereztem így egy nyári szandált, egy farmer short-ot, és egy ruhát, szintén farmerből. A shortot gondolom felesleges mutogatnom, de a másik kettőt megörökítettem. A ruha mondjuk így nem nagy szám, rajtam "jobban áll", azt viszont az inkognitó miatt mellőzöm bemutatni:D
Vannak... dalok... filmek... képek, melyek akarva, vagy akaratlanul olyan érzésekhez találnak utat benned, amikről fogalmad sem volt azelőtt. Az ember csak ül, figyeli az eseményeket. Érzékel. Aztán hirtelen elkezdenek potyogni a könnyei. Semmivel nem magyarázható érzés. Lehet az éppen érzékelt dolog akármilyen csúf. Ha utat talál hozzád, ha sebeket tép fel... ott valami hihetetlen történik. Aztán hirtelen vége. Véget ér a dal, a stáblista megjelenik a filmen. És te csak... összeszorult szívvel próbálod megérteni, mi is történt. Legszívesebben újra és újra játszanád az egészet, újra érezni akarod azt a megmagyarázhatatlan dolgot... és mégsem teszed, mert félsz, hogy másodjára már nem lesz ugyanaz. Már soha nem lesz ugyanaz...
Az létezik, hogy egy élet, egy látásmód, egy világnézet egy hét alatt a feje tetejére áll? Mert jelen esetben valami ilyesmi történt.
Na jó, nem történt semmi drasztikus változás, de azért mégis...
Ígértem, hogy mesélek a péntekről, ha értelmét látom. Nos, úgy néz ki, kénytelen vagyok említést tenni róla...
Azt nem árt tudni, hogy nem sűrűn van ilyen találkozásokban részem, sőt, mondhatni konkrétan ilyen szituációba még nem kerültem. Így természetesen teljesen berezelve érkeztem a tett helyszínére... de végül is, egész gyorsan feloldódtam. Furcsa mód, zavartság ide vagy oda, képes voltam emberi módon kommunikálni, és, ha jól emlékszem egyszer sem mondtam baromságot, nem botlottam fel semmiben, nem vihogtam szótlanul... egyszóval egészen büszke vagyok magamra.
Lényegében nem sok történt, jól megbeszéltük, hogy továbbra is szimpatizálunk egymással, és találkozunk máskor is....
Ez a máskor végül most hétfőn esett meg, reggel. Séta, majd csücsülés a rakparton, bámulva a felkelő napot.... na jó, ennyire nem volt romantikus hangulat. De jól éreztem magam, és úgy láttam, ő is. Szóval.... :D
Nagyjából ez okozza ezt a hatalmas felfordulást bennem, mert bár még semmi komoly dolgot nem érzek, mégis csak megfertőzi az agyamat a gondolat, hogy mi lenne, ha... Teljesen zavaros minden, és az is lesz még egy darabig, úgy látom, addig igyekszem nem megőrülni...
Ó, és nemmellesleg, hátsó szándékom is van a találkozásokkal: úgy látom, a leges-legjobbkor jött a lehetőség, ugyanis Ő is akcióba lendült annál a bizonyos lánynál. "Csak jóbarátság" ide vagy oda, nem tudom, mennyit lökött volna rajtam a dolog, ha nem tereli el másvalaki a figyelmem...
Más: Szombaton este osztálytársam koncertjén voltam. A dolog úgy indult, hogy a folyamatos villámlás, eső- nem eső előre elvette a kedvem az egésztől, egyedül azért mentem mégis, mert megígértem. Természetesen végül egyáltalán nem bántam meg, sőt! Nem is tudom, éreztem-e valaha ilyen jól magam egy koncerten. Hű! Eszméletlen! És a legjobb: most szombaton is fellépnek. Naná, hogy ott leszek!
Ó, és végül: múlthéten elkezdtem futni minden nap, amikor időm engedi. Sokáig csak játszottam a gondolattal, hogy eljárok, mert túl sok időnek, és túl fárasztónak tűnt. Végül rájöttem, hogy napi 10-20 perc elegendő, és bár eléggé lefáraszt, iszonyat jól esik, és a mérlegen is szépen látszik az eredmény. Juppí!
AJÁNLOM AZ OLDALT
