Mennyit kacérkodtam a gondolattal, hogy újra firkantsak ide valamit. A kacérkodás odáig tartott, hogy lassan eltelt egy év, azóta már még több, és kezdett az az érzésem lenni, hogy ha újra írni szeretnék bármiről is, ahhoz lehet, hogy új blogot kellene indítanom. Ki kezdi újra ugyanazt majd másfél évnyi szünet után?
Hát én. Tetszik az ötlet, hogy ezzel a hatalmas szakadékkal érzékeltessem, hogy mennyit változtam ez alatt az idő alatt. Ráadásul elég szép mennyiségnyi betű jött össze ahhoz, hogy csak úgy magára hagyjam.

Szóval újra itt vagyok. Nem tudom meddig, talán csak ezen bejegyzés erejéig. A kitartás nem az erősségem.

Hogy mi történt az elmúlt egy évben?
Felvettek pszichológiára. Az első évet levelezőn jártam, mert csak oda volt elég pontom (oda is épphogycsak), majd sok könny és küzdelem árán idén szeptembertől már nappalin folytatom az egyetemet. Úgy érzem, megérte az összes könny és verejtékcsepp, amit a szakért hullattam eddig. Mikor évekig görcsölsz, hogy mi lesz veled, mi a te utad, majd végül rátalálsz, és elönt a totális nyugalom. Na, valami ilyesmi. Meg rengeteg magolás is, persze. De megéri!

Dolgoztam két hónapot. Ez azért nagy szám, mert még nyári munkám sem volt soha, tavaly viszont, hogy levelezős lettem, tengernyi időm lett hétköznaponként, muszáj volt valami hasznosra fordítanom. Végül nagyon hasznosra sikerült, vagyonokat csaltam ki tudatlan öreg néniktől a tudtom nélkül... Nagyjából annyi volt, hogy telefonon kellett promótálnom egy csodás programot, csak azt felejtették el velünk közölni, hogy sokba kerül, és semmit nem ér. 
Ez olyannyira megviselt, hogy az év további részében inkább nem is kerestem munkát (igazából csak irdatlan lusta vagyok...)

Vele még mindig nem költöztünk össze hivatalosan, mégis a hétköznapok nagy részét együtt töltjük. Ő időközben lediplomázott, mesterszakot kezdett szeptemberben, nagyon utálja. Új albérlete/albérletünk lett, sokkal csendesebb helyen van, mint az előző, bár még mindig furcsa kicsit, de azt hiszem jó helyünk lesz ott egy darabig.
Egyre nagyobb köztünk a szimbiózis, amiről a szakma persze mond jót is, rosszat is, én egyenlőre tök jól érzem magam így. Kicsit furcsa, hogy felesbe vagyok az albérletben és itthon, és mostanság sehol sem érzem magam igazán "otthon". Remélem hozzászokás kérdése...

Lett egy új hobbim! Augusztusban kezdtem el keresztszemes mintákat hímezni, és atyám, mintha nekem találták volna ki. Mindig is imádtam kézimunkázni, de csak akkor, ha pontos instrukciókat kaptam hozzá. Például csodásan tudok rajzolni, de csak akkor, ha másolom. Magamtól pálcikaember szinten vagyok. Szóval erre pont tökéletes ez a kézimunka, meg van előre egy leszámolható minta, a színkódokkal, nekem pedig csak le kell követnem a mintát. De eszméletlen, milyen csodák keletkeznek belőle

Ez a legelső kész munkám, anyunak csináltam karácsonyra: 

A bőség zavarában nem is jut más az eszembe. Talán ennyi elég, hogy felvegyem újra a mesélés ritmusát. 
Jó újra itt :)

~Elena's out.~

Muhaha.
Oké, hivatalosan is képtelen vagyok huzamosabb időn át blogot vezetni. Bumm.

Ott tartottam, hogy kaptam fél évet arra, hogy a pontjaimat szaporítsam, hátha meglesz az a fránya SZTE pszichológia. Hááát. Elért eredményeim eléggé kétesek lettek.
Egyrészt olasz nyelvvizsgáztam ugye, többet tanultam 3 hónap alatt, mint az előtte lévő négy évben, és úgy összességben, meg voltam elégedve magammal. Elmentem, megírtam, majd vártam, mint aki jól végezte dolgát. Közben azonban valahogy kiderült, hogy hatalmas barom vagyok, ugyanis kizárt, hogy meg lesz a honosított bizonyítványom a felvételi jelentkezés határidejére... Óriási depresszió, most elbuktam az egészet, végem, éshasonlók. Őszintén reméltem, hogy egyébként sem lesz meg a 60%, és akkor nem ezen a hülyeségen múlik...
Erre ma megtudtam az eredményt: hát, sikerült, nem kicsit, nagyon. És most úgy összességben örülök, hisz mégis jobb egy nyelvvizsga, mint a semmi. Viszont a biztosra vett levelezőből most egy nagy kérdőjel lett, gőzöm sincs, mennyire emelhetik meg a ponthatárt, mert ha nagyon, akkor én is nagyon megszívom.

A félév másik fele angollal telt, ami egyébként is sokkal szerényebb pontváltozást hordozott magában. Az írásbelim 1%-al lett jobb, mint tavaly, ami végülis kielégítő, főleg, mivel elvileg ez nehezebb feladatsor volt, mint a tavalyi, a szóbelim meg.. háááát.. majd jövőhéten kiderül, de én nem pontoznám túl magam. Az irónia, mikor a strébert kérdezik a puskázás rejtelmeiről, erre leblokkol és elbukik. Na ez az én sztorim.

Nemmellesleg persze nyár van, és a néha rámtörő ideggörcsöt leszámítva teljesen jól érzem magam. Egy hét múlva startolunk Görögországba, lassan már nemcsak a napokat, hanem az órákat is számolom.
Meg persze volt egy évfordulónk is, már a második (asztapaszta), amire megkaptam Hermione időnyerőjét, amit már hűderég kiszemeltem magamnak. Kár, hogy mugli vagyok, és nekem nem működik :/

A nyárra felhalmoztam a ruhatáram mindenféle shorttal és ruhácskával, apától nem egyszer rosszalló tekintetet is bezsebelhettem értük. De hé, életem 15 évét túlsúlyosként éltem le, aki örült, ha a plus size méretek rájöttek. Ennyi kompenzálás igazán jár, ha már viszonylag vállalhatóan nézek ki.
Ruha vadászatomhoz még muszáj megemlítenem, hogy életemben először sikerült valamit beszereznem, amit lájkoltam weheartiten (jó, azóta már ott az időnyerő is, de az most nem számít). Mégpedig ezt a csipkés oxford cipőt, ami, bár meleg és kissé kényelmetlen is, baromi jól néz ki.

Ó és tényleg, beszámoltam az X-faktoros próbálkozásomról a múltkor. Hát.. háhá. Természetesen én baromi jó voltam és a zsűrinek nem volt szeme, meg füle, meg egyébként is, de a lényeg a lényeg, egyszer sem hívtak vissza :D Ami persze nem tört le, csak éppen egy picit, ugyanis annyi önértékelésem azért van, hogy tudjam, ennyire azért nem vagyok szar. Nyílván csak baromi középszerű, meg nulla sztáralkat, de ez már más kérdés. Legalább láttam pár "celebet" élőben :D

Másegyéb, nos nem nagyon akad, s bár szeretek itt írogatni, nem ígérhetem, hogy rendszeresebben jelentkezem.
Mindenesetre, kellemetes és élménydús nyarat minden egyes erre tévelyedőnek! 

~Ellie's out~

Ma reggel telefoncsörgésre ébredtem. Ő hívott, hogy ugyan úgy volt, hogy a mai közös ebéd után felmegyünk hozzá sorozatot nézni, olyan gyönyörű az idő, hogy inkább sétálna velem a városban. Ezer éve nem bolyongtunk céltalanul a városban, szóval örömmel fogadtam az ötletet. Remek napnak ígérkezett.
Kinéztem az ablakon és valóban, hétágra sütött a nap, azonnal kikívánkoztam a szabadba. Előtte azonban várt még rám a napi olaszozás, fogtam hát a karácsonyfás bögrémet, készítettem egy kis instant levest, és nekiültem. Szerintem a fele sem maradt meg, de ez most lényegtelen.
Felöltöztem, majd elindultam a buszmegállóba. Nagyon jólesett a meleg, alig vártam, hogy beérjek Szegedre. Még helyem is volt a buszon, egy lány ült mellettem, aki pont úgy dobolt az ujjával a zenére, ahogy én.
A Mars térről ráérősen sétáltam a Széchenyi tér felé, mert Ő még nem végzett az egyetemen. A Kárász utcán egy tetkós srác belevigyorgott a képembe és kaptam tőle szórólapot. Mikor találkoztam Vele, a kezébe nyomtam, mondván, ideje lenne beletetoválnia a nevemet a bőrébe. Nevetett.
Onnantól együtt baktattunk tovább. Az órájáról mesélt, én pedig a délelőtti kudarcomról az olasszal. Megérkeztünk a pizzériába, és szégyenlősen közöltem a pultos lánnyal, hogy pár napja nyertem két pizzát, azért vagyok most itt. Mosolygott, elővett egy listát, ott megkereste a nevem, én aláírtam, és már választhattunk is magunknak grátisz-ebédet. Én kicsi négyévszakot, Ő normál bolognait rendelt. Leültünk két bőrfotelba, és kézenfogva beszélgettünk. Közben újra és újra körbekémleltem, nem jártam még ott ezelőtt. Hangulatos hely volt, nagyon jól éreztem magam. Egy órával később tele pocakkal indultunk tovább. Kértem Tőle, had menjünk ki a Tisza-partra. Hosszasan kellett gondolkodnom, melyik útvonalon haladjunk, mindegyiket másért szeretem. Végül a villamos útvonalán haladtunk többemeletes régi épületek árnyékában. Az Oroszlán utcán továbbhaladva bandukoltunk a Tömörkény felé. Hiányzott. Hiányzik. 
A suli előtt ismerősökkel találkoztunk, beszéltünk Balatonról, tévékettőről és cigarettáról, majd továbbáltunk. Az iskola körül végzősök futottak háztömböt, a tanárnő kellemes tavaszt kívánt nekünk. A Tisza-parton meg-megálltunk csodálni a vizet. Majd visszakanyarodtunk a Széchenyi tér felé. Leültünk a padra, arra a padra, ami a mi padunk, ami már több, mint másfél éve csak a miénk. Ültem az ölében és nevettünk. Néztük a járókelőket, rengetegen voltak, néhányan még nagykabátban mászkáltak, kinevettük őket.

A liliomfákat csodáltuk, ahol megannyi ember fotózkodott. Volt ott egy ember nagy kamerával, valószínűleg a helyi tévétől. Nevettünk, mert sokan benne akartak lenni a felvételben.
Én is akartam liliomfás képet, s Ő készséggel vállalta a fotós szerepét. De nem volt jó, a szemembe sütött a nap, így elhatároztuk, hogy egy fagyi után újra megpróbáljuk. A cukrászda tele volt emberrel. Én erdei gyümölcsöt ettem, Ő citromot. Pici volt a gombócom és a végén megmarad egy fél üres tölcsérem. De nem ette meg, hiába tukmáltam, így a kukába került. Visszamentünk a fához, ahol kissé eloszlott a tömeg, bizonyára, amiért eltűnt a kamera. Sikerült pár szép fotó, boldog voltam, ugráltam, nevettem. Felajánlottam, hogy én is csinálok róla képet, de duzzogott, nem akart rózsaszín fával fotózkodni. Kinevettem, és inkább kértem tőle mégegy fotót. Beálltam a fa alá, és akkor megláttam az én fotósom mögött a nagy kamerát. Zavarba jöttem, nevettem, mondtam, hogy elég fénykép készült, mehetünk a buszhoz. De a tévés ember megszólított. 'Csak egy percre...' mondta. Ráadásul nem is helyi tévétől. Leszögezte, hogy nem a liliomfáról akar kérdezni. Játszva elszontyolodtam. Megkérdezte, milyen világnap van ma. Ideges lettem, nem tudtam. Azt mondtam, víz, de tudtam, hogy az csak két nap múlva lesz. 'A boldogságé', mondta a tévés ember. Nagyon kellett nevetnem, de nem lehetett, mert vett a kamera, és én csúnya vagyok, ha nevetek. Kérdezett pár csacskaságot, mit jelent a boldogság számunkra és hasonlók. Nem tudtam neki elmondani, hogy az, amit ma átéltem. Családról, szerettekről, közös ülős estékről beszéltem, pedig csak annyit akartam válaszolni, hogy: ez. Ez a boldogság. Mert boldog nap volt, igazán. Nem történt semmi, de semmi különös, csupa apró dolog, mégis úgy érzem, holnap újra akarom az egészet.
Boldog, boldog nap volt.

Az előbb puszta kíváncsiságból fellestem ide, hogy mikor is osztottam itt meg valamit utoljára, és meglepődve tapasztaltam, hogy hűtlenségem ellenére még mindig vannak rendszeres látogatóim. Ez számomra teljesen érthetetlen, viszont örömmel tölt el, így sikeresen rávettem magam, hogy lejelentkezzem.

Életemben először a talpamra álltam. De frankón. Majd' beleőrültem a félelembe, hogy apa hogyan fogja fogadni a jövőbeli terveimet, de természetesen közel sem volt annyira vészes, mint amennyire bebeszéltem magamnak. 
Az úgy történt, hogy csak nem jöttek össze a nehezebb vizsgáim, így már ő is kezdte belátni, hogy itt valami nem stimmel. Közben megemlítettem párszor a lehetőségét plusz pontok szerzésének, magántanárnak, újra felvételizésnek, így mikor a nagy beszélgetésre került sor, már tulajdonképpen tisztában volt a szándékaimmal. Persze, azért volt némi lelki terror, csalódott bennem és hasonlók, de ez a minimum. 
A lényeg, hogy passziváltattam magam, itthon töltöm napjaimat, olaszt tanulok ezerrel, magántanárhoz járok, és az angol emelt érettséginek is újra nekifutok. Mindenféle optimizmus mellett is maximum 420-425 pontra elég az igyekezetem, ami meg vagy elég lesz, vagy nem. Némi pozitívum, hogy levelezőre valószínűleg be fogok tudni kerülni... onnan meg már csak túl kell élnem.

Egyébként igazán belevetettem magam a pszichológia rejtelmeibe. Vettem pár könyvet, folyóiratot, tanulok, tájékozódom. Kezdetben csak magam meggyőzésére vettem a könyveket, hogy biztos vagyok-e benne, hogy ez az én utam. Erre persze ennyiből nem jöttem rá, de határozottan tetszik a dolog. 

Biztos voltam benne, hogy nagyon menő dolog lesz itthon tölteni egy fél évet, napi 2-3 óra tanulást leszámítva azt csinálok amit akarok, hurrá, szabadság és miegyéb. Nem számoltam egyrészt azzal, hogy így jelentősen megcsappant a Vele tölthető időm, úgy heti egy, max két alkalomra, másrészt éjjel-nappal gyötör a bűntudat, hogy minden normális korombeli dolgozik vagy tanul, én meg itthon élvezem a semmittevést. Komolyan, rendszeres letargiába esek, hisz ha belegondolok az életem most először megállt, nem halad sehova, nem teljesítek, nem kérnek számon. Azt hittem olyan lesz, mint a nyári jól megérdemelt pihenés, de nem épp leányálom. Jó, igazából az, csak az én lelkem túl érzékeny.
Természetesen úgy terveztem, hogy majd dolgozom a tanulás mellett, mert időm lenne, de apa megtiltotta. Ha már elcseszek egy fél évet, akkor aknázzak ki minden lehetőséget a pontszerzésre. Oké.

És végül rövid híreink következnek (amikre nem érdemes több szót fecsérelni):
- január közepén elkezdtem (újra) a 90 napos diétát. Már csak durván egy hónap van hátra, eddig 10 kiló mínusznál tartok. Boldog vagyok és büszke.
- idén olyan nyaram lesz, mint egy úrilánynak. Pont úgy jött ki a lépés, hogy a családdal meglátogatjuk a rokonokat Görögországban, és az Ő családja is ragaszkodik hozzá, hogy velük tartsak Bulgáriába. Na ezekről biztos jön majd egy jó kis élménybeszámoló.
- életemben először nyertem egy nyereményjátékon. Ugyan nem a fődíjat (az azért túl szép lett volna), de egy csuda finom testápolós-tusfürdős drága tusfürdő-szettet. 
- jelentkeztem az X-faktorba. Egyszer mindenképp meg akartam nézni, hogy mi megy ott, és hát mikor, ha nem most? Többet viszont nem mondhatok egyenlőre :D

No, mára kiírkáltam magam. Továbbra sem ígérek semmit, mindenesetre köszönet minden léleknek, aki erre jár! :D

~Elena is out.~

He-heloo... is there anybody here?

Jó szokásomhoz híven megint eltűntem egy röpke fél évre. Chh, megesik az ilyesmi...
Na jó, utólag is elnézést a cseréimtől és a maroknyi olvasómtól... ez a rendszeres publikálás nem nekem való...

Viszont most itt vagyok, és az utóbbi - durván - fél évem elég pörgősen telt, született is egy-két beszámolnivaló.

Kezdjük az egyetemmel. Hááát... najó, igazából köze nincs a "hááát"-hoz, úgy borzalom, ahogy van. Már az első pillanattól kezdve éreztem, hogy ez nem nekem való móka. Legalábbis a kar. Maga az intézményi keretek bejönnek, tetszik ez a fél-évig-nem-csinálok-semmit attitűd. Mindig is utolsó pillanatban tanulós voltam. Viszont a jog egy olyan szint, amit lehetetlen végigcsinálni anélkül, hogy valaki igazán akarná. Csúnyán elvéreztem az első vizsgatárgyamon, bár azt hiszem úgy is álltam hozzá, hogy reménytelen. 90%-os bukási rátával? Are you fucking kiddin' me....?
A lényeg, hogy úgy október tájékán már láttam, hogy idegroncs leszek, ha én ezt végig akarom csinálni, és mivel nem akartam, rögtön elkezdtem tájékozódni a lehetőségek területén. Jött több ötlet is, hogy hogyan tudnék átslisszolni álmaim szakára, pszichológiára, de az összes tervemet az első lépésnél agyon tiporta a vezetőség. Emlékszem, annyira belelkesültem az új tervek miatt, hogy minden egyes visszautasítás után teljesen elkeseredtem. A helyzet e pillanatban sem sokkal jobb, azt leszámítva, hogy már nem kérdéses: itt fogom hagyni a jogot. Reményeim szerint jövőre sikeresen felvesznek pszichológia levelezőre, és majd mellette dolgozom. Inkább, mint ez. 

Nos, az első vizsgaidőszakom ennek fényében még elviselhetetlenebb, mint egyébként lenne. Tanulom a sok szart, merthogy azért milyen gáz lenne már mindenből megbukni, de tudom, hogy az egésznek semmi értelme. 
Ha nem lenne mellettem Ő, már tuti megkattantam volna. 

Az egyetem kellemes mellékhatása, hogy szorgalmi időszakban majd mindennap találkozhattunk, ha lehet, még jobban összehangolódtunk. Egyre többet főzőcskézünk együtt, valahogy mintha védőburokban lennék, mikor vele vagyok. Akkor nem érdekel sem egyetem, sem a jövő.

A hónapban úgy alakult, hogy kétszer is ellátogathattam Bécsbe, egyszer Vele és a családjával, utóbb pedig a saját családommal. Igazán gyönyörű város, a szívembe zártam, épp ezért legközelebb mindenféle család nélkül vagyok csak hajlandó elmenni, Vele. Ő legalább tudja tartani a lépést.. :D

----
Így, hogy a középsuli végével jelentősen megcsappant a fellépéseim száma, kínomban mindenféle lehetőséget megragadok az éneklésre. Félig viccből jelentkeztem egy online énekversenyre, ahol valamiért beválogattak a 18 legjobba. Azóta netes X-faktor jellegűen heti feladatokat kapunk és hetente kiesik valaki. Azt hiszem még 13-man vagyunk, egyenlőre bent vagyok :D
Nem profi énekesek, de azért ezt nagyon összehozták/tuk :D (a "what is your sound"-nál vagyok hallható főleg )
 

Emellett (mire nem jó a vizsgaidőszak) unalmamban feldolgoztam a Pentatonix egy számát. Rengeteg hibával, persze, meg beatboxos nélkül, de saját magam és barátok szórakoztatására megfelelő :D

Nem ígérek semmi konkrétat a további jelenlétemmel kapcsolatban. Szeretnék rendszeresen írni, de az ünnepek alatt nem tudom, mennyire lesz rá lehetőségem. 
Ha addig nem jutnék ide, békés, boldog karácsonyt kívánok minden erre tévedt léleknek ! :)

~Elena's out~