Nálam egyenlőre a 2015 ismétlődik szinte napra pontosan. A szülinapomon tavaly moziban voltunk, de annyira paráztam a vizsgák miatt, hogy teljesen elrontottam az egészet. Idén direkt moderáltam magam, hogy ne essek szét januárra. Nagy felhajtásra vágytam, de nem volt semmi. Csak pár családi puszi, ölelés, csoki. Tavaly pont jó lett volna. Idén mozit akartam.

Aztán, tavaly a hét első keddjén vizsgáztam. Idén szintén. Paráztam. Parázok. Akkor csak másfél napot szántam rá. Most annyit se. 
Meg persze, ma ment el tőlünk Ő, és ugyanolyan megmagyarázhatatlanul fáj ez, mint tavaly ilyenkor, pont ezen a napon. Miért van az, hogy pár órája még itt volt, de most jobban hiányzik, mint mikor egy hete nem láttam?

Normális a megmagyarázhatatlan gombóc a torkomban? Mármint, oké, hiányzik is, meg vizsgák is vannak, de egyik sem olyan katasztrofális, hogy gyomorszorító érzésem legyen reggel óta. Vagy ez így normális? Régebben rendszeres volt, de gondoltam 21 évesen az ember lánya kinő belőle. 

Basszus, 21 vagyok. 

Gusztustalan.

Na jó, próbálkozom valami mással. Az elseje például pazar volt. Náluk voltunk, délelőtt az újévi koncertre szundikáltam, közben mindenféle Ed Sheeran klipbe illőt álmodtam. Aztán felköszöntött a családja. Nagyon kedvesek voltak, még tortám is volt, igaz anyukájával közösen sütöttük előtte nap, de úgy tettem, mintha nem tudtam volna, hogy az az enyém lesz. Sötétedés után pedig elkezdett esni a hó. Kitaláltuk, hogy kürtöskalácsot kéne sütni, három órán át őriztük a tüzet a szakadó hóban, kalácssütővel a kezünkben. 

Ó, és még korábban, volt az a közös karácsony Vele. Barackos csirkét sütöttünk, Somersby-t ittunk, Polar Express-t néztünk. Mint két tini, akik felnőttnek képzelik magukat. 
Kaptam egy hatalmas, szőrös, puha pulóvert, pingvinnel az elején. Mert mindig fázom. 
Varázslatos volt.

Hiányzik a december. 

Gondoltam leülök írni, közben elszürcsölök egy meleg citromos teát. Azóta eltelt egy óra, a tea elfogyott, én pedig nyuszis videókon nyálaztam. Érzem már, hogy ez egy újabb produktív este kezdete...

A héten két előadást is kellett tartanom az egyetemen. Elég izgulós fajta vagyok, de ezek az osztály elé kiállós dolgok sosem hatottak meg igazán. Tök jó lett az anyag, már beterveztem, hogy milyen poénokat fogok elsütni közben. Totál nyugodtan kimentem, belekezdtem, és akkor valami bekattant bennem. Hirtelen úgy éreztem magam, mint a zongorahangversenyen, mikor egyszer se gyakoroltam a darabot. Kivert a víz, és többször is hosszabb időre leblokkoltam, (nekem óráknak tűnt, de remélhetőleg csak másodpercek voltak), kész kínszenvedés volt az a 10 perc, amíg beszélnem kellett.
Utána persze jó szakemberhez híven elkezdtem kielemezni magam, de megintcsak kezdem azt érezni, hogy ez többet árt, mint használ. Valami olyasmi magyarázatot kreáltam magamnak, hogy még tart az "új lány effektus" a csoportban, és túl jól akartam nekik teljesíteni. Na mindegy.

Úgy néz ki, lesz munkám!
Elég érdekes eset, ugyanis baromira nem terveztem melózni január előtt, de valami rávett, hogy egy unalmas félórámban mégis a hirdetéseket nézegessem. Egyetlen egy helyre írtam, mert elég jónak tűntek a felvételek, és már másnap be is hívtak, és úgy néz ki, hogy hétfőtől kezdek. Egy multi raktárában fogok csomagokat ellenőrizni, biztos halál izgalmas meló, de legalább lesz egy kis zsebpénzem (és remélhetőleg nem költöm el mindet ruhára..).

Annyira megszállt a jó szellem amúgy, hogy eldöntöttem, készülök egy kis csomaggal a városi cipősdoboz gyűjtő akcióra. Jó, igazából anya a főszervezője az akciónak és rámparancsolt, hogy gyűjtsem össze, amit már nem használok, de istenbizony beleadtam szívem-lelkem. Bár van némi félelem bennem, mert rengeteg tiniregényt raktam a dobozba, és félek, hogy pont olyan lányhoz kerül a csomag, aki nem is szeret olvasni. Épp ezért vagy négyszer körbeástam a szobámat, hogy valami menő játékot is tudjak csomagolni, de úgy tűnik túl nagy vagyok már, nincs a szobámban semmi játék. :(

Most, hogy egyre hűvösebbek az éjszakák, kezdek aggódni Archie-ért. Eddig a kert végében volt a kutyaház, szépen kibéleltük szőnyeggel, hogy ne fázzon télen, de észrevettük, hogy ha kell, fagyoskodik, de inkább itt alszik a ház tövében. Idén ezért áthoztuk a ház oldalába a kutyaházat, nehogy megfázzon. Erre mit látok reggel? A kis hülye kint fekszik a háza mellett a földön. Igazi smartass...

Mára ennyi (:

Elena's out.

Tegnap egy órán át tomboltam, csapkodtam és hisztiztem, mert nem találtam meg a véreredményem, ami mára kellett a dokihoz. Ő közben meccset nézett, néha odajött hozzám megölelni, de egyébként hagyta, hogy századjára is földhöz vágjam a mappámat. Ezalatt az idő alatt megfordult a fejemben, hogy nem is szeret igazán, mert nem segít nekem, nem oldja meg a problémáimat helyettem, csak ül és nézi a hülye meccset. 
Hogy pszichológusként hogy értékelném ezt a szituációt?
Úgy, hogy a hormonok aljas kis rohadékok. 

Egyébként meg rájöttem, hogy a kutatói munka nagy részben térden állva könyörgés az ismerősök előtt, hogy ugyan szíveskedjenek már egy órát rászánni az életükből, hogy részt vegyenek a kísérletemben, amit majd egy évbe telt tökéletesítenem. Jelen esetben egy TDK munkáról van szó, ami baromi izgalmas szerintem: azt vizsgáljuk, hogy alkalmas lehet-e bármilyen teljesen általános szó arra, hogy tabuvá váljon. Részletekkel nem untatnék senkit, a lényeg az, hogy kidolgoztunk egy tök jó módszert, jöhetne az adatfelvétel, de ember nincs, aki jelentkezzen. És most itt állunk meglőve, hogy mi lesz. És ez még csak egy mezei TDK, de fél év múlva műhelymunka, másfél év múlva mégegy műhelymunka + egy szakdolgozat, ami három teljesen önálló kutatást jelent, szóóóóval minimum 90 embert kéne mozgósítanom. Jesszusmaris. 

Más: Most jutott eszembe, hogy még be sem mutattam új családtagunkat. Bár már nagyon nem új, lassan másfél éves, és égetnivalóan rossz. Már megette anya összes virágát, szétrágta háromszor a kapu elektromos berendezését, felásta a kertet hatszor oda-vissza, rendszeresen felborítja a kukát és szétmarcangol mindent, ami benne van... De imádjuk. Mármint én biztos... azt hiszem apu érez némi ellenszenvet iránta.

Szóval, ő itt Archibald főherceg (komolyan, hogy lehet valaki egyszerre iszonyúan rossz és mégis ennyire imádnivaló?):

Ja igen, a kettővel ezelőtti posztra reflektálva: elbuktam, totálisan és visszavonhatatlanul karácsonyi hangulattól szenvedek már egy hete. Minek is megvárni a hálaadást... 
Annyira szívesen nyomnám tele a blogot karácsonyi képekkel... DE! erős vagyok, kibírom még (pár napig).
Gondoltam írok még ide valami frappáns befejezést, csak előbb kerítek valamit a lábamra, mert hideg van. Mielőtt észbe kaptam volna, már a lábamon volt a karácsonyi, hiperszupermeleg rénszarvasos zoknim. 
Oké.
Feladom. 

Elena's out.

Mára tele lett a média a Franciaországban történt szörnyűséggel. Több millióan osztották meg együttérző üzeneteiket a Facebook-on, és a közösségi oldal gyors reagálásának köszönhetően egy kattintásra kék-fehér-piros színűvé válhat a profilképünk, ezzel is jelezve, elítéljük a terroristák tettét és támogatjuk a francia népet ebben a nehéz időszakban.

DE!

Ha más szemmel nézzük ezt a kezdeményezést: tényleg önzetlen szolidaritás, vagy csak a közösséghez tartozás igénye festette franciára a világ "arcát"?

Nem kérdés, hogy a tragédia megrázott mindannyiunkat. Nem kérdés, hogy mindenkiben felmerül: "akár én is ott lehettem volna..". Erről szólnak a hírek, ez olvasható az interneten, erről beszél ma mindenki. Majd megjelennek az első posztok: peace-jelbe foglalt Eiffel torony, politikusok fekete borítóképei. Milyen szép geszus, mégis milyen egyszerű. Majd megjelenik az a bizonyos Facebook-funkció: ezer meg ezer ember egy pillanat alatt tudja egyértelműen kifejezni mindazt, amit érez. Ott a borzongató érzés: hű, ez jelent valamit. Egy ekkora közösség együttes "erővel" lép fel a terrorizmus ellen. Bármerre nézek, Francia zászlót látok. Úgy látszik, mi itt mind egyet értünk, mind ugyanazt akarjuk: békét. 

A kérdés viszont: azért váltom le a profilképem, mert ezzel úgy érzem, támogatom a bajbajutottakat, vagy azért, mert ezzel azon közösség része lehetek, akik szintén képet cseréltek? Az, hogy lenyomok egy gombot, nem túl nagy erőbefektetés, maradjunk annyiban. Az viszont, hogy ezzel mi is egy közösség része lehetünk, elég nagy nyereség. Úgy érezzük, tettünk mi is valamit az ügy érdekében, elmondhatjuk, hogy mellszélességgel támogatjuk a hozzátartozókat, sőt, talán egy-két keresetlen gondolatunk is támad azokkal szemben, akik nem váltottak kék-fehér-pirosra. Ez mind elég kellemes érzés ahhoz képest, hogy csak egy gombot kellett megnyomnom. 

Nem azt mondom, hogy a háromszínű profilkép álszent dolog. Nem azt mondom, hogy nem jóleső érzés annak látványa, mekkora egyetértés van a felhasználók között.
Csak azt mondom, hogy ez a lépés legalább ugyanannyira szól magamutogatásról, a saját lelkünk megnyugtatásáról, mint a tényleges támogatásról. Borzalmas dolog, ami történt, ezzel az emberek legnagyobb része egyetért. Ezért nem kellene külön zászlót húznunk a fejünkre.
Kérdés, hogy megtennénk-e, ha nem lehetne ilyen egyszerűen kivitelezni. Ha mondjuk kellene hozzá öt percnyi képszerkesztés. Nem hiszem, hogy az az erőbefektetés már ennyi embernek megérné azt a kis örömet.

Ennek ellenére nem rossz dolog, ami most a Facebook-on folyik. Talán egy időre közelebb érezzük magunkhoz azokat, akik szintén megnyomták azt a bizonyos gombot. Talán egy kicsit elhisszük, hogy jó dolgot cselekedtünk. 
Csak ne ez a cselekedet gátoljon meg abban, hogy kimenjünk este egy közös gyertyagyújtásra, ne gondoljuk azt, hogy innentől elfordíthatjuk a fejünket a tegnap éjjel történtekről.

Még csak november eleje van, nálam máris kezd megjelenni a karácsonyi láz. Egyenlőre igyekszem elnyomni, jártam már úgy, hogy karácsonyra már untam az egészet, annyira korán kezdtem. De mit csodálkozom, a Penny-ben október közepe óta kint vannak a csokimikulások. Még egy indok, amiért nem járok oda.

Annyira elterveztem, hogy én nem leszek az a tipikus egyetemista. Megbecsülöm, hogy nappalira járhatok, és minden egyes órán ott ülök tudásra szomjazva. Hát a nagy lószart. Újabban már csak oda járok be, ahova muszáj, még az sem motivál, hogy érdekesek az órák. Borzasztó vagyok. 
Mondjuk a csoporttársak sem könnyítik meg a dolgom... Túlparáztam kicsit ezt a tagozatváltást, féltem, hogy én leszek az új lány és majd jól kitagadnak. Ennyire azért nem durva a helyzet, de... nem kerültem még bele a körükbe, és egyenlőre nem jöttem rá, hogy ez csak azért van-e, mert ők lassan másfél éve ismerik egymást, én meg két hónapja csöppentem közéjük, vagy azért, mert ennyire szar társaság vagyok. 

Na igen, a pszichomókus nagy hátránya, hogy muszáj gyakorolnia az önismeretet. Ami nálam úgy néz ki, hogy ha valamiért rossz a hangulatom, nem elfogadom, és igyekszem túltenni magam rajta, hanem beleásom magam, hogy most akkor mi is válthatta ki, min bánthat. Ezek után jutok valamilyen konklúzióra, ami vagy jó, vagy nem, viszont addigra már nyakig benne vagyok a depiben így is, úgy is. Szóval ezt a készségemet még nem ártana fejleszteni.

Szokták mondani, hogy ha az emberek megtudják, hogy pszichomókus vagy, rögtön azt hiszik, hogy olvasol a gondolataiban. Nálam nem egyszer fordult elő, hogy szóba elegyedtem egy ismeretlennel, aki ontotta magából a szót, öt perc alatt megtudtam az egész élettörténetét, majd miután kiderült, hogy mókus vagyok, egy "ooohh, ééértem..." kíséretében csendben maradt. De végleg. Nem volt utána kínos még másfél órán át egymás mellett buszozni...
Tanulság: ha valakinek idegesít a dumája, csak hazudd, hogy pszichológus vagy... 

Volt egy mini kutatásom múlt félévben (aha, ilyet is tudok, menő, mi?), amire nyilván a barátnőimet kértem fel, mint kísérleti alanyokat. Ott derült ki számomra, hogy az egyik barátnőm "nem hisz" a pszichológiában, úgyértem számomra elég megalázóan állt hozzá az egészhez, még jó, hogy ez nem befolyásolta végülis az eredményét. Szóval ahhoz képest, hogy azt hittem, milyen menő dolog ez a pszichó, van ennek árnyoldala rendesen.

Más:
Végeztem egy újabb karácsonyi ajándékkal. Nem olyan nagy szám, mint a cicus, de szerintem hangulatos:

Az utóbbi egy évben rengeteget sütöttem, többek közt azért, mert rengeteg szabadidőm volt. Ezért a bakery menüpont is bővült néhány új kedvencemmel, próbáljátok ki, nem nehezek!

A napokban elkezdtem szétnézni blog témájú oldalak között, elsősorban azért, mert érdekelt a "konkurencia". De találtam egy-két gyöngyszemet, akiket talán érdemes lenne figyelemmel kísérnem, lehet, hogy kialakítok nekik egy új menüpontot, hogy ti is megismerjétek. 
Szóval vigyázat, blogoló, előbb-utóbb a te oldaladra is benézek!

Végül: új kedvenc, egy régi kedvenctől:

Elena is out.